nimphadora - G-Portál

	Névnap

Bejelentkezés

Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót

Menü

	Chat

Házi kedvenc

Fogadd örökbe te is a kedvenced!

Szerencsés/szerencsétlen viszontlátás

Hermione hat évig élt Párizsban. Abból a pénzből, amit a minisztériumtól kapott, tudta fedezni a kezdeti kiadásait. Minerva segítségével pót felvételizhetett a Párizsi Gyógyító Akadémiára, ahol rögtön az első félévet követően ösztöndíjas lett. Senki sem tudta, hogy ki ő, csak néha évente egyszer kérdeztek rá az utcán, hogy nem-e ő véletlenül Hermione Granger. Ilyenkor gyorsan nemet intett és továbbállt.

Az akadémia négy éves volt, a gyakorlat és a szakosodás pedig még két év, aminek most lett vége. Hermione elhatározta, ha sikeresen végez, akkor visszatér Londonba, de csak látogatóba. Nem akart nagy felhajtást, ezért is csak egy embernek szólt, hogy jön.

Minerva már kora reggel sündörgött a konyhában, hogy valami finomat készítsen a vendégének. Olyan gyermeki izgalom lett úrrá rajta, ami elég ritka volt a meglett boszorkánytól.

Tíz óra előtt két perccel kopogtattak az ajtaján. A boszorkány odasietett, majd szélesre tárta az ajtót, de még a lélegzete is elakadt. Az ajtóban nem az a kedves kislány állt, a nagy loboncos hajával és az élénkszínű ruháival, hanem egy érett nő. Ennek a nőnek teljesen rövid haja volt, bő inget viselt, de a tekintete ugyan az volt, legalábbis hasonló a régihez.

– Tanárnő, már meg sem ismer? – kérdezte a női hang, mire Minerva pislogott párat.

– Her… Hermione? – kérdezte bizonytalanul, mire egy bólintást kapott válaszul.

– Beenged, vagy ácsorogjunk idekint? – kérdezte kissé pimaszul a lány, ami szintén meglepte a másikat.

– Mi? Jaj, gyere csak beljebb. Annyira megleptél te lány… A hajad és a ruhád… olyan nagyot nőttél, és megváltoztál – pedzegette az idős nő.

– Tudom, de szükséges volt. A hajam már az első évben levágtam, kevesebb gondom van így vele, plusz nem vagyok olyan felismerhető. Hála a hajamnak megúsztam mikor Harryék Párizsba jöttek kutakodni – darálta miközben helyet foglalt.

– Ó egek, annyira örülök, hogy itt vagy. Meddig maradsz? – kíváncsiskodott a nő.

– Csak pár napot, nem szeretnék túlzottan szem elé kerülni… - felelte Hermione.

– Akkor gondolom fölöslegesen is mondanám el… - kezdett bele McGalagony.

– Mégis mit? – kíváncsiskodott.

– Én vagyok az igazgatónő, és idei évtől Perselus lesz a helyettesem. Sajnos tanárok híján vagyunk, szerencsétlen Perselus két állást is visz, most pedig még a helyettesem is lesz… - zsörtölődött Minerva.

– Te jóságos ég, de akkor hogy jut ideje Nathanielre? – bukott ki a kérdés Hemrionéból. Látta, hogy a másik kissé idegesen feszengeni kezd.

– Nos… Nathaniel egy bentlakásos iskolába jár már két éve. Idén pedig elkezdi a Roxfortot – jelentette be az asszony.

– Hogy? Hiszen még nincs tizenegy… vagyis… - gyorsan számolni kezdett mikor leesett neki. - De, két nappal előtte lesz tizenegy és mi ez a bentlakásos? A professzor elküldte egy bentlakásos iskolába?! – rémüldözött a nő.

– Nem, ne értsd félre. Eleinte Roxmortsban éltek mivel a kastélyon belül nem lakhatnak családok. Csakhogy két éve Remusnak föl kellett mondani egészségügyi okok miatt és sajnos még most sem tud újra dolgozni, talán a következő félévtől, de nem biztos.

– Mi történt Remusszal? – ijedt meg Hermione.

– Ne izgulj, nem olyan vészes, de az egészségügyi rendelet miatt, amíg Remust nem nyilvánítják gyógyultnak nem lehet az iskola tanára. Sajnos elkapott egy olyan vírust, ami a vérfarkasokat fertőzi meg, nagyon gyengék lesznek tőle és lépten-nyomon elájulnak. – Hermione kissé megnyugodott.

– Már azt hittem valami súlyosabb dologról van szó.

– Remus rendben, de Harryről ez nem mondható el – csúszott ki Minerva száján. Hermione összevont szemöldökkel nézett a nőre.

– Mi baj van Harryvel?

– Nos, a harcok során megsérült a mágiáját áramoltató idegrendszer. Lassan, de veszít az erejéből, még tíz… tizenöt év és csak egy kvibli lesz. Persze ezt jól titkolja, rajtam kívül csak Ginny tud róla, de ő kiáll mellette – Hermione kissé szédelegni kezdett.

– Ez lehetetlen. A varázsvilág megmentője úgymond haldoklik és a gyógyítók csak nézik, ahogy lassan elsorvad? – háborgott Hermione.

– Harry nem jár gyógyítókhoz, csak egynél volt, és azt is csak kétszer.

– De hát mi ez a butaság? Miért nem kezelteti magát? – csökönyösködött a nő. Minerva csak szomorúan nézett Hermionéra, amiből a másik tudta, hogy mi következik.

– Jaj ne, kérem mondja, hogy nem miattam bünteti magát az az ostoba?! – rémüldözött.

– Sajnálom Hermione, de így van. Harry nem akarja az erejét, azt mondja mi értelme, ha téged nem tudott megmenteni. A világnak már úgy sem kell, hiszen elvégezte a feladatát. Teljesen megrögzötté vált és sem Ginnyre, sem a gyerekeire nincs tekintettel. Teljesen depressziós lett – taglalta Minerva. Közben öntött némi teát a másiknak.

– Mégis mióta megy ez így?

– Nagyjából másfél éve – válaszolta McGalagony.

– És miért nem szólt róla? – kezdett el vádaskodni.

– Hermione, te elmentél azért, hogy felejts, hogy mondtam volna neked ilyesmit mikor a leveleidből végre boldogság sugárzott? Nem akartam elrontani az örömöd, sajnálom – kért bocsánatot. Hermione fáradtan felsóhajtott és megdörzsölte halántékát.

– Ezek szerint mégis lesz valaki, aki tudni fog a visszatérésemről – sóhajtott föl.

– Ne tedd, ha nem vagy kész rá – aggodalmaskodott a nő.

– Minerva, nem azt mondtam, hogy maradok, csak beszélek Harryvel, ebbe még nem halok bele – zsörtölődött tovább Hermione.

– Bárcsak maradnál és segítenél nekem is. Olyan jó lenne, ha odatudnál jönni tanítani a Roxfortba mint bájitaltan tanár, legalább Perselus is fellélegezhetne, hogy nem egy pancser akarja elorozni a régi tárgyát. – Hermione szemei kikerekedtek. Ez olyan hirtelen váltás volt, amitől köpni nyelni nem tudott. Hirtelen felajánlották neki a Roxfort egyik katedráját. Régebben ez volt az álma… És igen, a régi élete, de már itt az új.

– Sajnálom, nekem ott túl sok ember van, és a felelősség… nem értek a gyerekekhez – mire kimondta már meg is bánta. Az idős boszorkány felháborodottan pattant föl az asztaltól.

– Ne hazudj a szemembe! Túl sok ember? Az akadémián és az ispotályban nem voltak sokan? Nagy a felelősség?! Gyógyító vagy Merlinre, övék a legnagyobb felelősség a világon és a gyerekek… ugye nem gondoltad komolyan. Hiszen gyerekgyógyításra szakosodtál! – kelt ki magából.

– Nézd én…

– Nem! Te félsz, még mindig rettegsz, hogy a régi ismerőseiddel kelljen szembe nézned, pedig fogalmad sincs, hogy mennyire hiányzol mindenkinek! Harry depressziós lett azért, mert elmentél, Ron és Lavender rólad nevezte el a második gyereküket! Albusnak pedig úgy kellett távoznia az élők sorából, hogy bocsánatot sem tudott tőled kérni a történtekért! Nem beszélve arról, hogy Nathanielnek milyen nehéz volt, ahogy Perselusnak is. A mai napig emlegetnek téged, mintha csak arra várnának, hogy visszajössz. Mikor ilyet hallok „Ms Granger jut róla az eszembe” vagy „Emlékszem erre a mesére, Mione is ezt mesélte” a szívem szakad meg. Gondold át Hermione, gyere vissza. Itt vannak a barátaid, itt vár rád a Roxfort… én úgy szerettem volna mindig is nyugdíjba menni, hogy te ott tanítasz és átveszed a helyem. Perselus is jó tanár, de képzelheted mi lesz, ha valaki nem felügyel rá, a végén siralomházzá változtatja az iskolát – akadt ki az asszony.

Hermione nem tudta, hogy nevessen vagy sírjon. Annyira abszurd volt, ahogy ez az idős boszorkány hiszti rohamot kap előtte, és majdhogynem földhöz veri magát dühében.

– Én… meggondolom, de nem ígérek semmit. Azt hiszem ideje mennem – felelte, majd gyorsan felpattant és már az ajtónál is volt.

– Kérlek, ne menj el, ne tűnj el megint. Bocsásd meg egy ilyen kotnyeles öregasszony fecsegését – rimánkodott Minerva. Hermione csak mosolyogva visszafordult.

– Örülök, hogy a professzor még mindig olyan, mint régen. Még jelentkezem.

– Rendben, vigyázz magadra… - köszöntek el egymástól, majd Hermione dehoppanált.

Az Abszol útra érkezett, ahol jókora tömeg volt. A fogadóba igyekezett ahol megszállt. Kissé elcsodálkozott az új boltokon és a nyüzsgő tömegen. Néhány gyerek szaladgált az utcán ide-oda, akiket egy fiatal nő hajkurászott.

– Wiliam Ronald Weasley, állj meg, ha jót akarsz magadnak te csirkefogó! – kiabálta a nő, majd a következő pillanatban egy másik kisfiú szaladt a rakoncátlan hétév körüli vörös hajú után. Ennek a fiúcskának sötétbarna haja volt és a szeme akár a tenger. Hermione megdermedt, az előbb hallott név, és a kék szemek eszébe juttatták Nathanielt. Az idősebb fiúcska visszarángatta a kisebbet a nőhöz, akiben Lavendert vélte felismerni.

– Nathaniel, köszönöm, olyan drága vagy – dicsérte meg a fiúcskát, aki csak vállat rántott. Ez annyira hasonlított az apja viselkedésére. Szeme könnybe lábadt, ahogy elnézte a gyereket. Nem győzött csodálkozni, hogy mennyit nőtt, és milyen szép fiúcska lett belőle. Észrevéve, hogy a kis csapat felé közeledik gyorsan odafordult a kirakathoz. Remélte, hogy Lavender nem ismeri föl. Azonban tévedett. Mikor már háttal voltak neki ő még utánuk nézett, ami hiba volt. Nathaniel mintha megérezte volna, hogy figyelik hátrakapta a fejét és tekintetük találkozott. A kisfiú szemei óriásira kerekedtek, majd tett egy lépést a nő felé. Hermione fölemelte a kezét, hogy maradásra bírja a fiúcskát, aki nem értette a dolgot. Végül Hermione gyorsan hátat fordított és elindult az utcán fölfelé. Éppen egy új építkezés mellett haladt el, mikor meghallotta a fiúcska kiabálását.

– Mione! Várj meg! – kiabálta torkaszakadtából a gyerek. Hermione hátrafordult és abban a pillanatban az építkezés egyik kötele elszakadt a téglák pedig egyenesen a kisfiú felé zuhantak. Lavender tőlük nem messze értetlenül állt, majd felsikított. Hermione odaugrott a kisfiúhoz, és a földre lökte. Saját testével védte meg a gyereket a lezuhanó törmeléktől. Mikor az utolsó törmelék is a földre hullott az emberek odarohantak segíteni. Hermione valahol a távolban hallotta az emberek kiabálását, de csak egy valamire figyelt, az alatta szipogó és belé kapaszkodó gyerekre.

– Hermione – szipogta a kisfiú, majd arcát a nő mellkasába fúrta. A nő is könnyezett, nem tudta mit is mondhatna. Itt ez a gyerek, aki csupán egy pillantásból tudta, hogy ő az.

– Igen, visszajöttem – felelte, majd hirtelen elsötétült a világ.

Mikor legközelebb magához tért ismerős szagot érzett. Hat éven keresztül már eléggé beleégett a memóriájába az ispotályban használt fertőtlenítő szaga. Azt már tudta, hogy hol lehet, de még nem nyitotta ki a szemét. Félt az elé táruló látványtól, vagyis, hogy olyan emberekkel kell szembenéznie, akiket eddig került.

– Még mindig nem tért magához, ez merőben furcsa – dünnyögte egy ismeretlen férfihang.

– Gondolja, hogy valami súlyosabb baja van? – aggodalmaskodott egy másik, akiben Ront vélte fölfedezni.

– Amíg nem tér magához, addig semmi biztosat nem mondhatok, minden esetre a sérülései miatt napi három analgetica-t kap – darálta az orvos kissé unottan.

– Hogy mit? – értetlenkedett Ron.

– Egy közepes erősségű fájdalomcsillapító főzet, amit… - taglalta a gyógyító, mikor az ajtó kinyílt és valaki beszaladt a szobába.

– Ron bácsi! Mione magához tért már? – hallotta Nathaniel hangját.

– Sajnos még nem… - a gyógyító nem is folytatta tovább az előbbi magyarázatot, csak kisétált. Ron pedig, mivel még mindig nem tudta, hogy barátjának mi baja utána ment. Ahogy az ajtó becsukódott Nathaniel odasétált Hermionéhoz és adott neki egy puszit, majd beszélni kezdett.

– Szia Mione, remélem, hogy hamar fölébredsz. Tudtam, hogy visszajössz, megígérted. Mindig mondtam mindenkinek, de azt mondták butaság… de én hittem benned. Amit Mione megígér, az úgy is lesz – szögezte le a fiúcska miközben a vázába tette a virágokat. - Már úgy izgulok a Roxfort miatt, részben azért mert nem tudom hova kerülök, meg azért is mert apa fog tanítani. Tudod ő nagyon szigorú, persze csak azért, mert félt engem, de akkor is… nem valami engedékeny, de azért elvagyunk. Csak… de inkább nem fárasztalak ezzel, neked most gyógyulnod kell – fejezte be a kisfiú. Hermione alig tudta megállni, hogy meg ne szólaljon. Majdnem elbőgte magát, ahogy a gyereket hallgatta.

– Ó, nincs víz… hozok vizet a vázába – motyogta maga elé a fiú, majd kiviharzott a szobából. Hermione ezt az alkalmat várta, gyorsan kinyitotta a szemét és körbenézett. A szokásos kórterem fogadta, minden tiszta fehér, de csak ő volt egyedül a helyiségben. Felülni nem tudott, sőt csak most tűnt fel neki, hogy az oldalán fekszik.

– Mi a fene – nyögte ki első megdöbbenésében. Sajnálatára Nathan ezt az időpontot választotta a visszatérésre, így Hemrione lebukott.

– Hermione! Felébredtél? – szaladt oda a gyerek. Hermione nem tudott mit felelni, így bólintott. - Mid fáj? Hívjam a gyógyítót? Szóljak Ron bácsinak? – hadarta a kisfiú.

– Nathan… ne mozdulj – mondta Hermione. Nem akarta idecsődíteni a fél ispotályt.

– Oké, de te beteg vagy és… sajnálom, miattam sérültél meg – kezdte bűnbánón a gyerek. Hermione szíve szerint rávágta volna, hogy igen, de inkább hallgatott.

– Hüm, azt hiszem én voltam a bűnös, boszorkány létemre olyan voltam, mint egy mugli hősnő

– Ó, mint Szuper Girl! – vigyorodott el a kisfiú.

– Valahogy úgy, csak én nem szeretem azokat a szűk hacukákat. Nathan segítenél nekem?

– Persze! Csak mondd meg, mit csináljak és csinálom! – jelentette ki a gyerek.

– Én nem igazán akarok mocorogni, de az ágy végében van egy kartoték, mindenféle orvosi papír, idehoznád? – Alighogy kimondta a papír már ott volt nála és ő bőszen tanulmányozta.

Név: Hermione Jane Granger

Született: 1979. szeptember 19.

Lakhely: ismeretlen

Felvétel dátuma: 2004. július 12.

Sérülései: három törött borda, törött kulcscsont, koponyaalapi törés (hátulsó), zúzódások, vállficam, agyrázkódás

Kezelés: napi 3x analgetica bájital, csontforrasztó, nyugtató

Felelős gyógyító: Dr. Adam Goldman

Hermione mohón falta a sorokat, de minden szóval egyre dühösebb lett. Tudta, hogy valami nem stimmel a dologgal kapcsolatban.

– Nathaniel, megnéznéd a tarkóm, hogy van-e rajta véraláfutás? – A kisfiú megkerülte az ágyat és megnézte a nő fejét.

– Pontosan hol? Mert itt van egy nagy sebed…

– A hajam vonalánál illetve a hajam alatt – magyarázta.

– Hüm, én nem látok olyat… - Hermione felvont szemöldökkel nézett maga elé.

– Mond csak Nathaniel, te velem voltál mikor behoztak ide?

– Igen…

– Volt nagy karika a szemem körül vagy vérzett az orrom? – faggatózott a nő. A kisfiú elgondolkozott.

– Hát… az nem volt, de vérzett egy kicsit a füled – válaszolta a fiúcska. Hermione érezte, ahogy egyre dühösebb lesz.

– Nathaniel, mennyi ideig aludtam? – tette föl az utolsó kérdést.

– Három napig… - suttogta a fiúcska, mert érezte, hogy a boszorkány most igazán mérges.

Hermione eldöntötte, hogy beolvas a gyógyítónak, aki őt kezelte, pontosabban félrekezelte és abban nem lesz köszönet. Pár perccel később a gyógyító visszatért és döbbenetére egy nagyon dühös Hermionéval találta szembe magát.

– Maga Dr. Adam Goldman? – kérdezte.

– Igen, kisasszony. Örülök, hogy magához tért – adta a szépet, mire Hermione gyomra forogni kezdett.

– Örülhet is maga balfácán! Mégis hol szerezte a gyógyítói diplomáját? A piacon?! – kezdett kiabálni, mire a háttérben megjelent Ron, Harry, Minerva és Piton is.

– Már megbocsásson, de hogy jön ön ahhoz, hogy kioktasson és bíráljon engem? – sértődött meg a gyógyító.

– Csak azon az alapon, hogy maga félrekezelt, idióta! Koponyaalapi törésem volt, de nem hátulsó, hanem középső, vadbarom! Maga meg akart ölni, hogy analgeticát adott egy ilyen betegnek? Csak a szerencsén múlott, hogy nem kómáltam be örökre! Az ilyent meg kéne fosztani a praxisától! – üvöltötte a lány és már kezdett vörösödni.

– Fogalmam sincs, hogy miről beszél kisasszony… - morogta a férfi dühösen.

– Igazán? Ezek szerint nem tudja megkülönböztetni a hátulsó koponyaalapi törést a középsőtől? A gyógyítói egyetemen első éves anyag. Panaszt fogok emelni maga ellen a gyógyító kamarában – vetette oda a lány. A férfi már tajtékzott a dühtől.

– Már megbocsásson, de ki maga, hogy így beszél egy gyógyítóval? – vonta kérdőre a nőt.

– Dr. Hermione Jane Granger, a párizsi Szent Johanna ispotály gyermek traumatológiai osztály vezetője és főgyógyítója! – közölte a lány. Elégedettséget érzett, amikor a férfi látványosan elsápadt, és nagyot nyelve kereste a szavakat.

– Én… bizonyára önnek van igaza… sajnálom kisasszony… - szabadkozott.

– Nálam ilyen behízelgéssel semmire sem megy. Ha ez egy gyerekkel történik meg, vagy egy idős emberrel, akkor az többé nem kel fel, és az csakis a maga lelkén szárad. Beszélni fogok a felettesével, hogy bírálják felül a hozzáértését. Most pedig tűnjön a szemem elől – utasította a férfit, mire az - akár egy kutya – fülét, farkát behúzva eloldalgott.

Hermione kifújta a benntartott levegőt.

– Hű ha – nyögte ki Nathaniel.

– Na mi az a hű ha? – kérdezte Hermione, miközben megsimogatta a fiúcska fejét.

– Hát te még apánál is szigorúbb tudsz lenni – csúszott ki a száján, majd hirtelen szája elé kapta a kezét és ijedten nézett az ajtó felé, ahol négy döbbent alak ácsorgott. Hermione felsóhajtott, és visszafeküdt az ágyra, majd nemes egyszerűséggel magára húzta a takarót. A barátai félénken közelítették meg.

– Hermione? – kezdett bele Ron.

– Nem az vagyok, ez csak valami tévedés… - hazudta a lány. Persze Nathaniel bőszen mutogatta, hogy a lány füllent.

– Hermione, kérlek gyere elő – könyörgött Harry.

– Az neked nem lesz jó, ha én előjövök, mert a következő kirohanásomat te fogod kapni – fenyegetőzött a lány.

– Bátran vállalom, csak nézz már rám! – könyörgött Harry. Hermione vett még pár mély levegőt, majd előmerészkedett. Nem csak Ron és Harry voltak ugrásra készen, de még Minerva is.

– Öhm… sziasztok – köszönt kissé feszengve. A hatás nem maradt el, Ron és Harry magukról megfeledkezve vetették rá magukat a lányra. Minerva rémülten nézte, ahogy Hermione dermedten ül az ágyon. Piton volt, aki véget vetett az örömködésnek.

– Potter, Weasley elengedni! – mordult föl, mire Harryék azonnal hátrálni kezdtek.

– Köszönöm, professzor – hálálkodott a lány.

– Nem tesz semmit – felelte Piton.

– Szóval… Minerva kivinnéd Nathanielt, ez nem az ő fülének való – kérte az idős boszorkányt, mire ő és a kisfiú kisétáltak a helyiségből.

– Kezdhetek félni? – kérdezte mosolyogva Harry. Hermione kedvesen odaintette magához, ám a folytatás meglepő volt. Hermione a gallérjánál ragadta meg Harryt és behúzott neki egyet. A fiú alaposan megszédült.

– Ezt meg miért kaptam? – értetlenkedett.

– Mert egy önző, kishitű, mániákus idióta vagy! Milyen férj és apa az ilyen? A tulajdon apád forogna a sírjában, ha tudná, hogy a fiából milyen egy rakás szerencsétlenség lett! Én szégyenkezem miattad Potter! – kelt ki magából a lány, és üvöltötte a fiú arcába, hogy mit gondol róla.

– Hermione… Harry nem csinált semmit – kezdett bele Ron.

– Hát pont ez az! Mióta tudod, hogy beteg vagy? Másfél éve, és azóta a kisujjad se tetted keresztbe! Mégis hogy várhattad el a családodtól, hogy végignézzék, ahogy szép lassan elsorvadsz és még annyira sem leszel képes, mint Friccs! – dühöngött.

– Na ácsi, miről van szó? – kapcsolt most már Ron is.

– Csak arról, hogy a drágalátos legjobb haverod beteg, simán meg lehetne gyógyítani, de ő inkább játssza a mártírt, és megválik a mágiájától! – Ron elsápadt és most ő húzott be egyet Harrynek.

– Te komolyan ezt tetted? Nem hiszem el! – kiabált Ron.

– Én csak… - kezdett bele Harry, de Ron megállította.

– Most azonnal letakarodsz a gyógyítódhoz, ha kell, egész az ajtajáig rugdoslak és egy percig sem fogom bánni – morogta Ron, majd kituszkolta Harryt az ajtón.

Piton elismerően biccentett egyet a lány felé.

– Szép munka…

– Köszönöm – mosolyodott el a lány.

– Maga az első diákom Hermione, akire büszke vagyok. Főgyógyító, ráadásul a gyermek traumatológián… - ámuldozott a férfi. Hermione kissé el is pirult, hiszen sohasem kapott a férfitól dicséretet, nem hogy egy ekkorát.

– Köszönöm… de én csak azt csináltam amihez értek, tanultam – magyarázta a lány.

– Annál többet tett. Elérte, hogy a Mardekár ház feje, a mindig mogorva és elégedetlen bájitalmester, a griffendélesek ősellensége, a zsíros hajú, vén bőregér büszke legyen az egyik ex-griffendélesre – hadarta olyan színpadiasan, amire csakis a férfi volt képes. Hermione boldogan mosolygott.

– Bután hangzik, de csak azt tudom mondani, hogy köszönöm – suttogta a lány. Piton maga sem tudta, hogy miért, de kinyújtotta a kezét Hermione felé. Ő meglepetten nézett rá, majd elfogadta a felkínált kezet.

– Úgy vélem valamivel tartozom önnek Hermione – mondta a férfi szelíden.

Hemrione értetlenül pislogott, majd a szíve egyre hevesebben kezdett el verni, ahogy Perselus Piton szája megérintette a kézfejét. A rettegett bájitaltan tanár kézcsókkal tisztelgett egykori tanítványa előtt.

<< >>